A Donnie Darko egy hatalmas puzzle. Minden percében gondolkodtat, azt hinnéd, hogy a megfelelő helyére kerülnek az egyes darabok, majd a végén rádborítja az asztalt, és kezdheted az egészet előlről. Elvárja, hogy gondold újra amit láttál, majd magad tedd ki a képet - de megéri, mert a végeredmény egy zseniális művet takar.

Főszerepben egy 17 éves srác, kisebb mentális problémákkal. Barátja nincs sok, a családját idegeli, és mint a legtöbb fiatal, teljesen máshogy látja a világot, mint bárki más. Donnie alvajárástól is szenved, mely az ő esetében sorsfordíó is egyaránt; így ismerkedik meg Frankkel, egy bizarr, magas nyúl-alakkal, aki tudatja vele hogy közeleg a világ vége, és innentől az egész élete még különösebb fordulatot vesz. Hazaérkezvén a nagy találkozás után szürreális módon azzal szembesülünk, hogy Donnie szobáját darabokra zúzta egy becsópódott repülőgép hajtómű. Innentől kezdve kettejük kapcsolata viszi tovább a filmet, Frank misztikus jelenléte új értelmet ad a fiú életének, közli vele; ő az egyetlen, aki megakadályozhatja a világ pusztulását. 

Jake Gyllenhaal ekkor még ismeretlen, kezdő színészként teljesen átszellemülten hozza Donnie karakterét, mosolyában, gesztusaiban van valami teljesen hátborzongató. Valamint abban is, ahogy az történet fel van építve - az indító kisvárosi képsortól kezdve az iskolai léten át, egészen a film végi katarzisig minden egyes jelenetnek súlya van, egészet alkot, megannyi külön ágazaton keresztül. Jake játéka kiváló, és a kisebb szerepekben is remekelnek társai. Drew Barrymoret én alapjáraton nem kedvelem, talán ez az egyetlen filmje, amiben kifogástalanul tetszik a játéka, jól hozza a liberális, megvetett gimnáziumi tanárnőt, Patrick Swayze cameoja pedig pofátlanul jól össze van rakva. 

A Donnie Darko sikere abban rejlik, hogy hibátlanul ötvözi a műfajok sajátosságait. Nem lehet egy stílussal jellemezni, annyi elem gazdagítja az egészet. Adott a gimis környezet, a tinédzser problémák, új csaj a suliban, ambivalens családi háttér, stb. A legtöbb ehhez hasonló film ott bukik el, hogy elmegy egy felesleges tinidráma irányba, de itt pont ellenkezőleg sül el az egész. Gretchen, az újonnan városba költözött lány karaktere pont hogy teljessé teszi Donnie karakterét, még különösebb csavart adva az amúgy is misztikus háttérnek.

Hiába a megannyi paranoid látomás és a rémisztő nyúl lény, Donnie minden egyes gondolata emberséges, ezáltal folyamatosan fenntartja az érdeklődést, hogy vajon egy megborult elme sajátos történetét követjük nyomon, vagy mindaz, amit látunk, valódi, és megtörténik. 

A főhős lényének beteljesülése felszabadító, üzenetet hordoz magával. Az utolsó percek szárnyra kapnak, minden egyes karakter jelenléte megindít, a zenei aláfestés pedig tökéletes. Ennél jobban nem lehetett volna ezt a befejezést összerakni, az biztos. "And I find it kind of funny, find it kind of sad, the dreams in which I'm dying are the best I've ever had..." - szól Gary Jules Mad World című énekében, Donnie elméjének állapotát, filozófiáját tökéletesen összefoglalva.

Meglehet, hogy eleinte érthetetlennek tűnik majd minden, de megéri rászánni az időt, mert amit utána tud nyújtani, arra kevés másik film képes. Minden egyes újranézés után, - mert újra akarod majd nézni - többet ad, gondolkodtat, és csak fogod az arcod, hogy ezt eddig hogy nem vetted észre. Egyedisége, hangulata kevés másikhoz fogható, megtekintése erősen ajánlott!

10/10